Éghajlati migráció: Hogyan változnak a határok 2050-ben?
Az IPCC 2023-ban közzétett jelentése és a COP21 megállapításaiból kiderült, hogy a 2018-ban meghatározott 1,5 fokos küszöbértéket a 2030-as évek elején valószínűleg túllépjük, ha a jelenlegi kibocsátási trendek folytatódnak. Ha nem sikerül megakadályozni a jelenlegi helyzet romlását, akkor olyan veszélyeket jósolnak, mint a sarki jégsapkák olvadása, a vízszint emelkedése és számos város elárasztása. Emiatt az előrejelzések szerint emberek millióit fenyegeti majd a hajléktalanná válás veszélye. Ennek a helyzetnek a tükröződését látjuk a jogi világban az éghajlati menekült és az éghajlati útlevél fogalmának megvitatásával, valamint - elkerülhetetlen következményként - azzal, hogy miként változnak meg az éghajlati határok. Különösen a Földközi-tenger medencéje, amelyet ’forró pontnak’ neveznek, gazdasági és politikai jelentőségét tekintve a legnagyobb veszélyt jelentő régiók közé tartozik.
A Világbank szerint 2050-ig az éghajlatváltozás okozta elmozdulás akár 143 millió embert is érinthet a globális délen, és a Földközi-tenger stratégiai tranzitfolyosóként szolgálhat az észak felé irányuló migrációs áramlások számára. A Közel-Keleten a növekvő vízhiány már most is a belső migrációt táplálja.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület hatodik értékelő jelentése szerint a Földközi-tenger medencéjében még közepes kibocsátási forgatókönyvek esetén is fennáll a nyári aszályok súlyosbodásának, a talajnedvesség csökkenésének és a vízkészletekre nehezedő nyomás növekedésének kockázata. A Közel-Kelet és Észak-Afrika (MENA) térségében az egy főre jutó vízmennyiség már most is alacsony, és az előrejelzések szerint ez a mennyiség az éghajlatváltozással tovább fog csökkenni.
A Világbank által közzétett Groundswell-jelentés modellezi ezen ökológiai előrejelzések demográfiai következményeit. A jelentés szerint 2050-re a MENA-régióban az éghajlati hatások miatt emberek milliói kényszerülhetnek az országon belüli költözésre. A migráció többnyire a vidéki területekről a városi központokba irányul. Ebben az esetben az ’éghajlati menekültek” jelensége kerül napirendre.
A meglévő nemzetközi jogi keret korlátozott védelmet nyújt a mobilitás ezen új formái számára. Az 1951. évi menekültügyi egyezmény nem ismeri el kifejezetten az éghajlat okozta lakóhelyváltoztatást, így az úgynevezett “éghajlati menekültek” normatív vákuumban maradnak. Bár az olyan határozatok, mint például a Teitiota kontra Új-Zéland, elismerték, hogy a szélsőséges környezetkárosodás bizonyos körülmények között a visszaküldés tilalmára vonatkozó kötelezettségeket vonhat maga után, az éghajlat miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek számára nem hoztak létre külön jogi státuszt. Bár a menekült fogalmának kibővítésére vagy az “éghajlati menekültek” külön kategóriájának létrehozására irányuló javaslatok ezt a hiányt igyekeznek pótolni, kötelező érvényű globális szabályozás még nem született. Ezért a A meglévő emberi jogi rendszerek nem védik az éghajlati menekültek jogait, akik jelenleg és az előrejelzések szerint a jövőben még nagyobb problémát jelentenek majd.
Ebben az összefüggésben innovatívabb és előremutatóbb megközelítés az “éghajlati útlevél” ötlete. Ez a koncepció egy olyan jogi dokumentumra utal, amely az éghajlati hatások miatt lakhatatlanná vált régiókból származó személyek számára jogot biztosítana a határokon átnyúló mobilitásra és potenciálisan a munkaerőpiachoz való hozzáférésre. Ahelyett, hogy a határokat újrarajzolnák a térképen, az ilyen megállapodások célja annak újradefiniálása, hogy a határok hogyan reagálnak az éghajlat okozta kitelepítésekre, ami a jelenlegi forgatókönyvek alapján a jogi és politikai megoldások közül a legjobb megoldásnak tekinthető.
Összefoglalva, 2050-re a határok fizikailag talán nem változnak meg a térképen, de politikai és jogi jelentésük átalakulhat. A tengerszint emelkedése egyes partvonalak visszahúzódásához és az alacsonyan fekvő területek zsugorodásához vezethet, azonban a Földközi-tenger és a MENA régió földrajzi határainak nagymértékű eltolódása 2050-ig valószínűtlennek tűnik. A nemzetközi jog szerint az államok hajlamosak arra, hogy tengeri joghatósági területeiket változatlanul tartsák, még akkor is, ha a partvonal változik. Emiatt az éghajlati válság hatását a határokra nagyrészt nem a térképen, hanem a határok működtetésének módján fogjuk látni. Az éghajlat okozta növekvő mobilitással szemben az államok két út közül az egyiket választhatják: Vagy biztonsági fenyegetésként tekintenek a migrációra, és szigorítják a határellenőrzést, vagy új védelmi státuszok és regionális együttműködési mechanizmusok kialakításával igazítják ki a határrendszereket. A jelenlegi tendenciák rövid távon a szigorúbb határellenőrzésre utalnak. Mégis, tekintettel arra, hogy mit hoz az idő, az államoknak fel kellene hagyniuk a hagyományos megközelítéssel, és olyan új jogi megközelítéseket kellene elfogadniuk, mint például az éghajlati útlevél, amelyek innovatívak és reagálnak a kor problémáira és igényeire.